Be kell vallanom, sosem volt a kedvenc költőm. Az is igaz, hogy sosem volt kedvenc költőm, sok költőt szeretek vagy nagyra tartok, nem kivételezek senkivel. És az is igaz, hogy Petri György költői életműve nem is olyan, hogy valakinek csak úgy a kedvencévé váljon. Ahhoz túlságosan érdes, illúziótlan és komor, olykor cinikus. Pontosan olyan, mint a korszak, amelyben a versek megszülettek. Hemingway írja valahol, hogy sokan hiszik a nagy művészeket leányiskolákban tanító széplelkeknek, azonban ideje lenne leszámolni az illúzióval. Tényleg ideje lenne, mert a legtöbb esetben ezek a nagy művészek, korszakos írók bizony gyarló embereknek bizonyultak. Nem kivétel Petri György sem, sőt. Életútját, életvitelét tekintve nem volt az a figura, akit az ember jó szívvel állítana példaként az ifjúság elé. Nem mintha József Attilát, Szabó Lőrincet vagy Ady Endrét ilyen alapon példaképnek lehetne tekinteni.
A művészek érzékeny, az átlagosnál nagyobb fordulatszámon működő pszichéje a nagy művek megírása mellett kiszolgáltatottá, sebezhetővé is teszi őket.
A Reménytelenül nem életrajzi film és nem is korrajz, hanem egy menthetetlenül beteg ember különös atmoszférájú kamaradrámába csomagolt szenvedéstörténete. A premier dátuma nem véletlen: április 11-én, éppen 120 éve született József Attila, akinek a születésnapja egyben a magyar költészet napja is.
Az április 11-i évfordulón versvillamosra szállhatunk Budapesten, Orfűn verspark nyílik, bemutatják a Reménytelenül című játékfilmet és Márai Sándorról is sokfelé megemlékeznek.
A Kossuth-díjjal frissen kitüntetett író-költőt a diktatúráról és a szabadságról, a tengerészetig is elvezető kalandos életéről és a szemléletét formáló sorsfordulókról kérdeztük. Interjúnk.